Anna – Duiliu Zamfirescu

Megjegyzés: Ez a leírás automatikusan le lett fordítva magyarra.

A Comanestenilor sorozatot lezáró Anna stilisztikai szempontból is a Duiliu Zamfirescura gyakorolt Majoresci hatás legfőbb gyümölcse; anélkül, hogy ez a hétköznapi regény alapvetően kielégíthette volna a kritikus ízlését, aki a művészetet "a szépség formájának érzelmi eszméjének" tekintve ezt a gondolatot hangsúlyozta, és az irodalomtól több anyagot, több életigazságot követelt, mint a komolytalant. társadalmi víziója annak az epikus ciklusnak a végén, amely Tanase Scatiu alakjának megalkotásában csúcsosodott ki.

Az Anna regény "ötlete" tehát nem maioresci, hanem Duiliu Zamfirescura jellemző, a női lélek, erotikus árnyalatainak finom megfigyelője, a megtisztult érzések elemzője. De a filozófiai utalások, amelyek áthatják ezt a prózát, csakúgy, mint annak akadémikus stílusa, maioresi színezetűek. Mert Schopenhauer pesszimizmusa, - a magas, platonizáló szkepticizmus (és Duiliu Zamfirescu akaratként és reprezentációként ment Platónhoz a Világon keresztül, ahogyan egy Rómából küldött levélben tanúskodik, 1898 márciusában), amit Maiorescu vallott (a kritikus továbbra is csak szkeptikus volt). , nem pesszimista, - az aforizmák fordításának előszavában egyértelműen elutasította a fájdalom pozitív jellegének gondolatát), a maioresi propagandának köszönhetően mélyen behatolt a román értelmiség egyes rétegeinek tudatába. a múlt század vége óta. És Eminescu, akinek kezdeti lírai látnoka, elszakadva a Heliade-i ködtől, az első romantikusok, Novalis, Jean Paul, de különösen Schelling szelleméhez tartozott, szintén szenvedett, szintén a convorbiri mester irányítása alatt, a erős sokk pesszimista. Tehát a Duiliu Zamfirescu jelenlegi prózáján átszűrődő sötét gondolatokat ugyanabból a forrásból származónak kell tekinteni. Maiorescu intellektuális felemelkedése schopenhaueri hangulatot áraszt az Annában ábrázolt társadalom felett; a regény akadémikus stílusa tökéletes összhangban van a maiores-i stíluselvvel, amely a klasszicizmus (a művészet mint a tiszta szemlélődés állapota, az akarat megsemmisülése révén) felé orrban goethei értelemben is felfogható. mint az apollóni objektivitás, a klasszikus formákban az ideális, de expresszív megvalósító -se), végül sajnos nem más, mint akadémizmus.

A társadalmi regény víziójának terjedelmétől és összetettségétől távol álló Anna - a képzelet ritka területén fogant mű - mégis feltárja a múlt század végi román felsőtársadalom sápadt arcát; idealizált arc itt, akárcsak az Élet a vidéken című idilli nemesség képén, vagy a Háborúban a művelt hősiesség képén. És bár nem mondható el, hogy a férfihős, Comanesteanu kapitány epikus következetességének hiányához képest a női alakok - Anna, Portia, Berta, Urania és Elena Milescu - több művészi életerővel bírnak, ezek a sápadt alakok mégis igyekeznek egy ideális lényben gyűlnek össze, mint megannyi finom kánon szerint harmonizált vonás, még halványabb és általánosabb egységben, maga a nőiesség lénye, parfümkörvonalában. Kísérteties emberi alkotás vázlata tehát, melynek összetételében a léleknemesség, a lemondás és a hazaszeretet a gyengeséggel, az érzékszervek zavarával és a házasságtöréssel egyesül.

Amikor az élő, igaz, brutális élet a szenvedély tüzén keresztül harcba sodorja egymással a lelkeket, Duiliu Zamfirescu regényében a rivális nők, akik ugyanarra a férfira vágynak, aki valójában nem tartozik egyikükhöz sem, megnyugtatják a a harc lángjai, tűz nélkül, akár a szociális kényelem révén, ami szelíd formáknak veti alá őket, vagy - ami még komolyabb - nagyon bensőséges hajlamuk révén: abban a pillanatban, amikor a konfliktus kiéleződik, Berta átöleli Annát, Anna átöleli Elena; így az összefonódás teljes, az ideális szellem győzedelmeskedik. A vízió kielégíti az akadémizmust, mert ezt az ideális nőtípust Maiorescu "szelíd mosolyú fehér szobrával" azonosítják, amely "nyugodtan áll a káosz fölött", a schopenhaueri szemlélődés tárgya.

Nálunk a pesszimizmus természetes módon növekszik, mint a gondosan megművelt virág, de erősen kifejlődött a századvégi világ üvegházi hektárjában is. A névtelen nyugtalanságtól elhatalmasodó csipkebogyó, amely nem nélkülözi az érzékiséget, azzal fenyeget, hogy lelkeket fullad zavaros vizébe: "Az unalom és a pusztaság volt ennek a társadalomnak az igazi ellensége." A tevékenység, a boldogság ma már csak megtévesztő remények, amelyek elrejtik a lény mély tehetetlenségét, és egy kegyetlen és fájdalmas irónia bélyegét viselik magukon: „Nemhogy nem mehetett el, de még mindig ugyanúgy meg kellett jelennie, meglátogatni, lenni szidták, mert ő volt a sors által elkényeztetett gyerek." És mintegy vezérmotívum kíséretében, az idézőjelek szentesítő ironikus aurája mellett a „sors elkényeztetett gyermeke” a lehetetlen, az „ideális típus, hős” felé irányuló „szimatoló repülés” filozófiai szimbólumává válik. , költő és mester, a teremtő erő nagylelkű terméke, amely természetének törvényei szerint változatlan." I. TÁRGYALÁS